Én csak alkotni szeretnék….. örömet okozni…reményt adni…gyönyörködtetni az alkotásom (alkotásunk) által.
Ehhez képest most reklám, marketing, pénzszerzés van soron…csupa nemszeretem munka!!!
Miért van az, hogy az alkotáshoz szükséges pénz összegyűjtése tízszer nagyobb munka, minta maga az alkotás???
Hogy az energia, figyelem, kreativitás idő nagyobb részét ez a munka köti le, nem pedig maga az alkotás???
Erről mindig Karinthy “Cirkusz” című novellája jut eszembe…
A kisfiúról szól, akinek a lelkében megszületett egy gyönyörű dal, és ezt szerette volna eljátszani a cirkusz közönségének.A cirkuszigazgató kinevette. majd kézenfogva bevezette a bohóc iskolába, ahol sok évtizedes tanulás, gyakorlás következett. Végül a férfivá öregedett kisfiú eljátszhatta a dalt…de hogyan???
Idézem Karinthyt:
“Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon – de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam……………… Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam – a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam, kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen hogy nem éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején – elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott; az egyik lábára, mely inogva csendben körbefogott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.
Hát remélem azért a mi filmünk rövidebb idő alatt elkészül, és kevesebb székre kell felmászni hozzá…
